ENCOD HÍRLEVÉL 62

Az e havi hírlevélben kettő, jelenleg aktuális témával foglalkozom.

Először is mindkét esemény – az Európai Parlament meghallgatása (Február 23) és az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának éves találkozója Bécsben (Március 8-12) – szemléltette „A 22-es csapdája” helyzetet az ENSZ és az EU döntéshozatali folyamataiban, ha drogpolitikáról van szó.

Másodszor pedig a kérdés az, hogy mi legyen az Encod álláspontja az elkövetkezendő periódusban a nemzetek fővárosaiban, Brüsszelben az Európai Unió és Bécsben az ENSZ előtt.

Február 25-én és 26-án képviseltem az Encod-ot egy találkozón Budapesten, melyet a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) szervezett, hogy megbeszéljük azon csoportok közötti együttműködést és terveket, melyek véget kívánnak vetni a tilalomnak. A jelenlévők között voltak: az Eurázsiai Ártalomcsökkentő Hálózat (EHRN), a Drogokat Használó Emberek Nemzetközi Hálózata (INPUD), a Release drogpolitikai és emberjogi szervezet, a Dán Utcajogászok és a Transform drogpolitikai alapítvány.

Felhagytunk azzal az ötlettel, hogy egy nagy európai konferenciát szervezzünk, mint a Nemzetközi Ártalomcsökkentő Szövetség Konferenciája, mert nagy valószínűséggel, azzal csak annyi történne, hogy a már megtérteknek hirdetnénk az igét. Az elkövetkezendő periódusban a kampányok koordinálására, a képviseletre, a propaganda hárítására és a kérdések megformálására szeretnénk összpontosítani. A csoport egyik célja egy olyan általános jellegű kampánytéma létrehozása, melyet minden országban alkalmazhatnak, de ami egyben igazodna a közgondolkodáshoz és a politikai realitáshoz, és egyben összeegyeztethető lenne a jellegzetes helyi/regionális témákkal.

Már számos információt sikerült elterjeszteni az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának márciusi találkozóján. Nem volt könnyű követni azt, ami ott történt, de igen gyorsan világossá vált, hogy semmi nagy fontossággal bíró dolog nem forgott kockán. A 2009-es CND legfontosabb „eredménye” a nézeteltérések váratlan, nyilvános kitörése volt. Ez a történelmi levél értelmezéséhez (az Ártalomcsökkentésről) vezetett, melyet Németország mutatott be az EU tagországok és pár, az EU-n kívüli ország nevében. Az állítólagos globális konszenzus a drogtilalmat illetően először foszlott szerte nyilvánosan.

A jó hír az idei CND-vel kapcsolatban az, hogy ezt a helyzetet intézményesítették. Az ellentétek mélyültek és erősödtek. Az USA valamennyire enyhített az álláspontjain, inkább szóban, mint tettben, de a tilalom kemény szemléletét már lecserélte egy informális koalíció Oroszország, Japán, Kína, Pakisztán, Malajzia, Nigéria és Kolumbia között. Ezek az országok még erősebb elnyomást kívánnak, amíg a legtöbb EU-s ország és számos Latin Amerikai ország is nyíltan kritizálják az INCB-t (Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szerv) és liberálisabb politikát akarnak. Mindkét oldalon számos ország ismételten ellentétes javaslatokkal és szabványos ellenvetésekkel hozakodott elő, ami a CND-nél már rituálévá vált. Legtöbb esetben ez egy kompromisszummal végződik, amely keveset vagy semmit sem változtat a jelenlegi helyzeten, vagy egy olyan döntéssel, hogy kutatás szükségeltetik.

Az utóbbi volt a végkimenetele a Japánok által előterjesztett javaslatnak, miszerint a kendermagokat a tiltott szerek listájához hozzá kell adni. Németország és pár másik tag is ellenvetést tanúsított, mert nem látott komoly problémát és nem kívánta megakadályozni az ipari kender kereskedelmét. A végső döntés értelmében tanulmányozzák a kérdést, hogy kiderítsék a probléma létjogosultságát és a magok ártalmát. Amennyire tudom, az általános benyomás az, hogy ez nem vezet majd a kendermagok globális betiltásához. Számos ország tisztában van azzal, hogy a tiltás több problémát okoz, mint amennyit meg tud oldani.

Következtetésem szerint a 22-es csapda helyzetében vagyunk. A nemzetek fővárosaiban zajló megbeszéléseken a drogpolitika reformját illetően, úgy említenek minket, mint a nemzetek feletti szervezetet. Azt mantrázzák, hogy semmin se lehet változtatni Brüsszel és Bécs beleegyezése nélkül. Mindemellett bármilyen javaslattal állunk elő az Európai Uniónál (Bizottság, Parlament) és az ENSZ-nél, azt a választ kapjuk, hogy csak a mandátumuknak megfelelően tudnak működni. És mivel eddig nem volt olyan ország, amelyik kérelmezte volna a drogegyezmények megváltoztatását (ez alól kizárólag Bolívia volt a kivétel, aki kérvényezte, hogy vegyék ki a hagyományos kokalevelek fogyasztásának betiltási kötelezettségét az egyezményekből), így ők nem tudják figyelembe venni az effajta javaslatokat.

Némely jóakaró szervezet egy új nemzetközi konszenzusban reménykedik, amely teljes mértékben összhangban van a Emberi Jogokkal és az Ártalomcsökkentéssel. Látva a jelenlegi helyzetet, úgy hiszem, könnyebb és hatásosabb lenne, ha a konszenzus maradványai végső összeomlásának irányába mennénk.

Az alábbiakat egy az Encodon belüli megvitatási javaslatnak szánjuk, elsősorban a lobbi munkacsoporton belül. Véleményeiteket várjuk a lobby at encod.org címen (ha még nem vagy tagja a lobbi munkacsoportnak, lásd itt hogyan válhatsz azzá).

Az üzenetünk finomítása érdekében a „Budapesti következtetésekkel” párhuzamosan, egy sor érvelést fogalmazok meg általános használatra, melyeket össze lehet kötni helyi és regionális problémák és helyzetek érveivel.

1. A drogtilalmat az emberi jogok megsértésének kellene minősíteni. A droghasználat egészségügyi kockázatokkal is járhat, de ezen kockázatok olyan természetűek, melyek „gyengéd, atyai” jogszabályozásokat követelnek. A tilalom, avagy a „kemény atyai hozzáállás” igazságtalan és szükségtelen és a drogszabályozást a maffia kezeibe helyezi.

2. A nemzetközi drogegyezmények soha nem alapultak a tudományon. A központi feltevésük, hogy a tilalom nagymértékben csökkenti a droghasználatot és a „szabályozott” szerek kereskedelmét.

3. Már jó ideje világossá vált, hogy ez a feltevés hamis. A drogfogyasztás szintjeinek és a drogfüggőségnek semmilyen, vagy jelentéktelen kapcsolat fűzi az elnyomás erősségéhez és általánosságban a kormánypolitikákhoz. Az Európai Bizottság által 2009 márciusában kiadott Jelentés a Globális Illegális Drogpiacokról 1998-2007 között (rövid verzió) szerkesztői, Peter Reuter és Franz Trautmann ismételten ezt igazolták.

4. Egy fontos következtetést vonhatunk le ebből. Nem szükséges félni attól, hogy a drogpiacok szabályozását követően a drogfogyasztás kirobbanása következne be. Ezt alátámasztják a holland (dekriminalizált hozzáférés a kannabiszhoz) és a portugál (általános dekriminalizáció a fogyasztásra és személyes használatra szánt birtoklásra) tapasztalatok.

5. Másrészről, a drogtilalom eddig is és a továbbiakban is óriási kárt okoz globális szinten, miközben egyáltalán nem vagy csak jelentéktelen mértékben sikerült pozitív eredményeket elérni.

6. A nemzeti törvények a drogliberalizációira való törekvéseket, a nemzetközi drogegyezményekre hivatkozva szisztematikusan blokkolják. A nemzetközi drogtilalom alkalmazását általában egy állítólagos globális konszenzussal legitimálják. Mindemellett, az utóbbi évtizedekben a CND-n belül alapvető és nyilvánvalóan megfejthetetlen nézeteltérések jöttek létre a drogpolitika természetét és irányát illetően.

7. Ez a helyzet lehetetlenné teszi egyes országok számára az általuk bevezetni kívánt szabályok kidolgozását, melyek hosszú távú tapasztalaton és alapos vizsgálatokon alapulnak.

8. Az a következtetésünk, hogy a nemzetközi drogegyezmények irrelevánssá váltak, és ami még rosszabb, akadályozzák az előrehaladást.

9. A nemzetközi drogegyezmények a továbbiakban már nem lehetnek alapjai a nemzeti és még kevésbé a nemzetközi politikáknak. A globális „drogkontroll rendszert” le kell váltani nemzeti drogpolitikákra. Biztonsággal várható, hogy a kidolgozásuk a szomszédos országok közeli konzultációival és együttműködésével történik.

10. A SZABÁLYOZÁST a politikai napirendre kell tűzni.

Írta: Fredrick Polak

Fordítás: Cannabis Kultusz